(Petőfi nyomán)
Még nyíltak a kertben a szép tulipánok,
Zöldellt az eperfa az ablak előtt,
De az égre ragyogtak a bombavirágok,
S már por takará be a víg nevetőt.
Leromolt falainkba beégtek az árnyak,
Tovaszálltak a szélben a könnyü tetők,
Akit állva talált az a nap, elesett mind,
És senkisem az, aki volt azelőtt.
Úgy hullanak sorban a régi barátok,
Amiképp lesuhannak a rőt levelek,
Ma a városi parkban az út üresen vár,
S már, senki se jön soha szembe veled.
Más nem marad itt, csak a távoli emlék,
Amikor Vele jártuk a tarka mezőt,
Rég dús hajam elhagy, a szélbe repül már,
És sírva bolyongom a bús temetőt.
Nincs semmi ruhám, csak e rongy veri vállam,
Mire felkel a nap, meg is ölhet a fagy,
Jöjj hát ide kedves az éjjeli tájról,
S hűlt testem e síri lepelbe takard...
De talán odaát a mezőnk csodaszép lesz,
Mikor újra fogom gyönyörűm, kezedet,
Szeliden süt a fákra, a kertre a hajnal,
S szivem akkor is, ott is örökre szeret!
Cs. G., 2021-2022, Budapest
