(Csányi Mihály helyett, ki Urivnál elesett, 1942-ben a Don folyó mellett, s aki ezt már nem írhatta meg.)
Csányi Mihály
(1919. okt. 9., Szank (Móricgát) - 1942. dec. 13. Uriv /Szovjetunió/)
- - -
Tizenkilencben születtem, Mindszentök havába. A búza mán le vót aratva akkorára, a liszt a kamrába, hogy lögyön könyér.
Apám is Mihály vót, épp úgy mint nagyapám. A kis bátyám szögény, möghalt kiskorába, hát így löttem én a legifjabb Mihály. Az első fiú, ki mögmaradt.
Ott nőttem föl a móricgáti pusztán, ott vótam kisgyerök, az vót az én hazám. Anyám, - kit úgy hínak, Gál Piroska, - igen szeretött ám! S apám, - Csányi Mihály, - igen büszke volt rám.
Majd osztán dolgoztam mán én is, mint afféle tanyasi gyerök, amit épp a tanya körül köllött. Föl is csöpörödtem, legény lött belülem, oszt lassacskán mán nősülni készültem.
Osztán gyütt a háború, s negyvenkettőbe engöm is behíttak. Azt mondták: - bevetjük tartaléknak... Hát jól bevetöttek! De egy darabig már most nem is kelök ki!
Elestem Urivnál, a messzi oroszhonba, negyvenkettőbe, Karácsony havába. De nem fázom most már, mer dupla takaróm van. Az alsó fekete, a fölső nyáron zöld, télön fehér. A mundéron még piros volt a vér, mikor a bajtársak bétakartak.
A Hazábul csak ez maradt neköm:
A véröm pirossa, a hó fehérje, a fű zöldje, s az emlékezés.
Abba a rettentő hidegbe csontkemény vót a főd! De a tisztösség - úgy mondták, - néköm is kijár; így hát a bajtársak illőn eltemettek. Másképpen mondva, ágyat vetöttek.
Hát itt fekszöm azúta valami Prilepi nevű helyön, az ezernyolcszázhetvenes számú sírhelyön.
Apám is Mihály vót, épp úgy mint nagyapám. A kis bátyám szögény, möghalt kiskorába, hát így löttem én a legifjabb Mihály. Az első fiú, ki mögmaradt.
Ott nőttem föl a móricgáti pusztán, ott vótam kisgyerök, az vót az én hazám. Anyám, - kit úgy hínak, Gál Piroska, - igen szeretött ám! S apám, - Csányi Mihály, - igen büszke volt rám.
Majd osztán dolgoztam mán én is, mint afféle tanyasi gyerök, amit épp a tanya körül köllött. Föl is csöpörödtem, legény lött belülem, oszt lassacskán mán nősülni készültem.
Osztán gyütt a háború, s negyvenkettőbe engöm is behíttak. Azt mondták: - bevetjük tartaléknak... Hát jól bevetöttek! De egy darabig már most nem is kelök ki!
Elestem Urivnál, a messzi oroszhonba, negyvenkettőbe, Karácsony havába. De nem fázom most már, mer dupla takaróm van. Az alsó fekete, a fölső nyáron zöld, télön fehér. A mundéron még piros volt a vér, mikor a bajtársak bétakartak.
A Hazábul csak ez maradt neköm:
A véröm pirossa, a hó fehérje, a fű zöldje, s az emlékezés.
Abba a rettentő hidegbe csontkemény vót a főd! De a tisztösség - úgy mondták, - néköm is kijár; így hát a bajtársak illőn eltemettek. Másképpen mondva, ágyat vetöttek.
Hát itt fekszöm azúta valami Prilepi nevű helyön, az ezernyolcszázhetvenes számú sírhelyön.
Csak gyünne mán a dicső föltámadás, mikor hí majd a mennyei Király;
s aszongya: Bétőtt az idő! Ébredjél Mihály!
Írta: ifj. Csányi Gábor, 2025. január havában
s aszongya: Bétőtt az idő! Ébredjél Mihály!
Írta: ifj. Csányi Gábor, 2025. január havában
(Mihály helyett, aki már ezt nem írhatta meg.
Így volt-e, nem-e? Valahogy így löhetött.*)
*A Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadisír nyilvántartó adatbázisa és anyakönyvi adatok alapján.