Őseink tornyai

Őseink porladt romjai közt járva

Mintha hallanám néha hangjukat:

 - Ember, ki itt sétálsz felettünk,

S nézed e megsüllyedt falat,

Azt mondod tán: - "Csak pár kopott kő...,

De nézd az Én tornyomat!

Mily büszke, mily magas,

Ez aztán igazi csoda!

Hogy nyúlik fel az égbe,

S hogy szárnyal ott a fantázia?!"

- Igen szép, amit építettél,

De azért ne feledd soha,

Nélkülünk itt ma te sem lennél,

S nem röpíthetne a fantázia.

Tornyaid alatt mélyen

Az alapot mi raktuk le rég,

Hiszed vagy nem, de így van;

Csak közben eltelt néhány ezer év.

S hiszed vagy nem, de egyszer

Még csodás tornyaid is elporlanak,

S fenn csak pár kopott kő,

Vagy még annyi sem marad.

De lenn ott lesz a jó alap,

S ha pár ezer év után

Egy késői utódod ott jár,

Elsuttoghatod majd, amit tanultál:

- "Ember, ki itt sétálsz felettünk,

S nézed e megsüllyedt falat..."

Cs. G., 2020-2021