Korlátlanul

A hétszínű porond már szédítőn forog,
az iránytűt eladták, a határkő lopott. 

A rosszra azt mondják, "jó", a sötétre, "világos":
"Én vagyok a törvény! Nincsenek határok!" 

Ha korlát már téged többé nem érdekel,
szabadságod éppen akkor veszíted el. 
A szivárvány összefolyt, szétázott, színtelen;
s az élet olyan izé; olyan... Nemtommilyen!

Mikor nem tudod már, mit minek nevezz,

a sivatag hajóján ússzál-e, vagy evezz? 
Nincs se szép, se csúnya, sem bánat, sem öröm,

nem lehetsz se bévül, sem kívül a körön;

addigra az sincs már... Eltűnt minden határ. 

Nincs hová bebújnod, nincs honnan kitörnöd,
korlátlanságod lett végtelen börtönöd!
S ha magad sem találod, a seholba vesztél;
seszínű izéddel, mit egykor ujjadnak neveztél,
rajzolj egy új kört magad köré... 

És őrizd!

Cs. G.
2026. május-július

"A föld pedig kietlen és puszta vala,

és setétség vala a mélység színén,
és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.

És monda Isten: Legyen világosság:

és lőn világosság.

És látá Isten, hogy jó a világosság;

és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.

És nevezé Isten a világosságot nappalnak,

és a sötétséget nevezé éjszakának:

és lőn este és lőn reggel, első nap."

/Teremtés Könyve 1:2-5./