unott faarccal, markában szendvicse;
meglehet, ha véletlen kiejti,
nem hajol le érte senkise'.
Apáink egykor úgy hívták, hogy „Élet”
a kis szemet, amelyből végül kenyér lett;
ha anyánk a konyhában egy kenyérkét megszegett,
a gyerekseregnek arcára kiült a hála, és a tisztelet.
A család, mikor vasárnap ebédnél
átszellemülve ülte körbe asztalát;
mikor még az étel is szent volt,
hálás szívvel mondtak egy imát.
És ő?! Mit sem törődve megy tovább!
Nem tudom, de érzem, sírás fojtogat.
Nem tudod, mi van a kezedben?! Élet!
Nem tudod, hogy Isten kezébe' vagy?!
És megy tovább unottan, háládatlanul...
Ki sír ma már egy darab kenyérért?!
Valami mégis szorítja torkomat.
Nem tudod, hogy egy szelet kenyérért
más embereknek könnye, s vére folyt?!
Apáink egykor úgy hívták, hogy Élet,
s te meggondolatlanul csak eldobod!
Ki sír ma már egy darab kenyérért?
Ki szán, ha bánt e gondolat?
Ki sír velem, ha néha sírni kell
egy közömbös arccal eldobott kenyér miatt?
Nem tudod, hogy egy szelet kenyérért
más embereknek könnye, s vére folyt?!
Apáink egykor úgy hívták, hogy Élet,
s te meggondolatlanul csak eldobod!
Ki sír ma már egy darab kenyérért?
Ki szán, ha bánt e gondolat?
Ki sír velem, ha néha sírni kell
egy közömbös arccal eldobott kenyér miatt?