Mintha hallanám néha hangjukat:
- Ember, ki itt sétálsz felettünk,
S nézed e megsüllyedt falat,
Azt mondod tán: - "Csak pár kopott kő...,
De nézd az Én tornyomat!
Mily büszke, mily magas,
Ez aztán igazi csoda!
Hogy nyúlik fel az égbe,
S hogy szárnyal ott a fantázia!"
- Igen szép, amit építettél,
De azért ne feledd soha,
Nélkülünk itt ma te sem lennél,
S nem röpíthetne a fantázia.
Tornyaid alatt mélyen
Az alapot mi raktuk le rég,
Hiszed vagy nem, de így van;
Csak közben eltelt néhány ezer év.
S hiszed vagy nem, de egyszer
Csodás tornyaid majd elporlanak,
S fenn csak pár kopott kő,
Ha végül megmarad.
De lenn ott lesz a jó alap,
S ha pár ezer év után
Egy késői utódod ott jár,
Elsuttoghatod majd, amit tanultál:
- "Ember, ki itt sétálsz felettünk,
S nézed e megsüllyedt falat..."
Cs. G., 2020-2021